Hűvös őszi szelek fújdogálták a fák egykor gyönyörű lehulajtott leveleit egy csendes hétfői napon. Csepel, Pest Város lakosa, mindennapi diák fiú iskolába sietett, csakhogy az Iskola Budán volt, ő pedig lekéste a révet. Kifutott azért a szokásos helyre, de csak azt látta hogy a komp a másik oldal felé volt, már félúton. De nem csak ő késett, beállt mellé osztálytársa, Léna, aki némi hajó-bámulás után, tekintetét Csepelre szegezte. Csepel kissé meg ilyedt magában, Léna ugyanis egy érdekes leány volt, nem érdekelték azok a dolgok amik egy korabeli leányt érdekelhettek, agresszív volt, és elkötelezett a céljai mellett. A sötét-fekete, rövid haja is eltért bárki másétól, viszont a mély kék szemei sokak szerint gyönyörűek voltak. Léna kinyitotta szájját, és Csepeltől megkérdte: "Segítsek átmenni?", amire a fiú csak ijedten rábólintott. Léna felkapta Csepelt a karjaiba, majd a ruhájából két elágazó kis-vitorla emelkedett ki a vállai fölé, amik akkorák lehettek mint egy nagyobb tankönyv. A kis vitorlácskák egy rózsaszínes lánggal elkezdtek égni, valamint a Léna hátán, és lábbelijében elrejtett kis vitorlácskák is kioldottak, felemelték a leányt, és kezében a félénk és lepődött osztálytársát. Léna átrepítette magát és Csepelt a Duna túl oldalára, majd lágyan letette őt. "Tessék!", mondta Léna, de mielőtt Csepel bármit válaszolhatott volna neki, a leány elfutott a leggyorsabb tempójában. Csepel viszont úgy sem mondott volna sokat, Ő nem értette mégis mi történt - vagy hogyan történt. Visszapillantott a Duna felé, és észrevette hogy a rév amit lekésett éppen most érkezett meg erre az oldalra. Megnyugodott, mert tudta hogy így már befog érni, és lassan elindult az iskola felé. Átlagnál kissé gyorsabb lábmozdulataival tovább ment a rettegett iskola felé. Útközben, Csepelt elkapta a postás, Nagy-Brittaniából a barátja írt neki két perccel ezelőtt, hála a Viszály-Vonalnak, ami világszerte közvetít percek alatt üzeneteket, a gyorsan-futó, és remekül úszó postásaival. Csepel ad is rá egy választ, leírja hogy nemsokára be ér az iskolába, ezért ne írjanak neki most amíg nem hagyja el az edukatio intézményét, majd visszaadja a levelet a postásnak aki két perc múlva már Angliában van ismét. Csepel tovább sétál Buda köves utcáin, hátizsákjával félvállon, hat óra alvással töltődve. Csepel megérkezett pár perc múlva az unalmas, 1777-ben alapított Budai iskolába, melynek falán egy lyuk tátongott- Tipikus Léna. A fiú betért, megkereste a termet, a jól megszokott tizenkettest, és leült padtársa, Katalin mellé. Csepelnek voltak érzelmei Katalin iránt, de a lány nem tudta, és látszólagosan nem is kedvelte Csepelt. A mögöttük lévő padban, Léna. Mellette senki nem ül, viszont a falban előbb említett lyuk tátong, melyet Léna kardjával sértett az épületre, mielőtt berepült volna rajta. Csepel egy kis borítékot csúsztatott Katalin elé, aki megnézte volna a tartalmát, de László, a tanár megjelent a teremben, és kis feltűnést keltett. "Ti, gyermekek, Ti tizenévesek, Ti nem követitek az urat! Nem érdemlitek az üdvösséget, Szent Péter nem fogja neveiteket említeni! Nem bizonyítottátok magatokat még az úrnak, de Én adok rá lehetőséget nektek. Aki a hét végéig, tehát péntekig, visszatér elém, legyen nála azon rózsák fajtájának egyike, mely rózsaszínen világít az úr fényével. Csak annyi tippet adok, ne dicső nemzetünk, vagy az örökös tartományok földjén keressétek, mert nem találjátok! És azok akik nem térnek vissza, rósza-szállal kezeik között, megbuknak. És most tünés, ideje van indulni, és elhagyni az intézményt!" Ezután mindeki kifutott az iskolából, Katalin viszont a sietségben otthagyta Csepel neki szánt borítékát. Gróf Szécshenyi István épp alra járt, és látva a nagy tömeget, megközelítette. "Gyermekeim, mit kerestek Ti ide kint, oskolátok elött?"-Kérdte Szécshenyi a néptömegtől. Az intézmény néptömege válaszolt, elmagyarázta a grófnak mi lett a megbízatásuk, a sikeres évzárás feltétele. "Rendben van, gyermekeim... sok sikert neketek!" majd tovább állt.